Sziasztok!

Lassan egy hete van már munkám, aminek mondhatni örülök is meg nem is. Az öröm onnan fakad, hogy egyelőre úgy látom, aranyosak a kollégáim, az idősek is édesek, s rettentő hálásak. Maga a munkahely is elfogadható, viszont az nem tetszik benne, hogy sajnos sok gondozott az alap krónikus betegségén kívül sajnos benyelte a Sars-CoV-2-t. Nekem emiatt is, meg más okból kifolyólag is, nehézséget okoz a meló. Mivel kevés a gondozónő, így sajnos már a 3. naptól kezdve egymagamra vagyok utalva, mely kihívással abszolút nehezen birkózom meg. Annyira nehéz volt a két egyedül, egy szinten töltött nap első néhány órája, hogy második ilyen alkalommal már elsírtam magam az idegtől. Viszont akkor eszembe jutott az egyik kolléga tanácsa, és jobb lett a lelkemnek tőle.

Alapjában véve jól érzem magam melóban, de a szkafander 12 órás viselése nagyon nem gyere be szitu; vagy 40 liter víz leszakad rólam, ha olyan a feladat, ami nagyobb erőfeszítést igényel. Szerencsére azonban, ha szabad időm engedi, tudok látogatást tenni az időskorúaknál, megnézni, van-e valami gondjuk, esetleg beszélni velük pár szót. Ez a dolog teljesen feltölt energiával, jobbá teszi a monoton rohangálós időszakot. Egyelőre a 12 órát meg kell szoknom, mivel nagyon oda kell figyelni minden dologra. A legnehezebb része a munkának eddig a haláleset volt, amiből már rögtön kaptunk ízelítőt egy nap különbséggel a velem egy épületszárnyban dolgozó barátnőmmel. A haláleset azonban önmagában nem akkora teher, inkább a halotti leltár lepapírozása a legnagyobb szellemi megterhelés, főleg akkor, ha pl. egy ellátottnak a fél élete az idősek otthonába kerül (ruhatár, ékszerek, szentképek példának okáért). Végül is esetemben a leltár-feladat úgy valósult meg, hogy kollegina előbányászott egy régebbi listát, melyet aztán feldolgozott, majd aláíratott velem. Azon a napon még nagyobb nehézséget jelentett az, hogy öt CoV-pozitív ember került a legfelső szintünkre, ami csőstül borította a napra betervezett alapfeladatok nagy részét, de még így is szerencsések voltunk abban a tekintetben, hogy időben végeztünk a nappalos teendőkkel.

Remélem, sikerül megszoknom a rám nehezedő terhekkel együtt a munkatempót, az egymagamra utaltságot. Szeretnék minél jobban teljesíteni, de ez egyelőre a tapasztalt kolléga oktató munkája nélkül nehezen megy. Igaz, vannak olyan feladatrészek, melyek könnyebben mennek, de azért a nehezebb feladatnál jobb lenne egy segítő jobb kéz. Valóban szeretnék megfelelő munkát “kiadni” a kezeim közül, és megállni helyemet… Igazság szerint nagyon szeretnék átmenni a demens-részre, mert úgy érzem, az a részleg a nekem való. Jobban érzeném magam, ha csak kizárólag demenciában szenvedő emberekkel foglalkozhatnék, azok közül is a járkálósabbik fajtával, aki esetleg még kommunikálni is tud. Ezzel alapot szeretnék szolgáltatni a mentálhigiéné gyakorlására – nem, mintha nem gyakorolnám mostani helyemen is – mivel fejembe vettem, hogy ezt szeretném a jövőben csinálni. Ezt a célomat, reménykedem benne, hogy szintén el tudom érni, de addig még sok víz le kell folyjon a Dunán…

2020. 10. 24.
Hozzászólások: 0