Sziasztok!

Lassan egy hete van már munkám, aminek mondhatni örülök is meg nem is. Az öröm onnan fakad, hogy egyelőre úgy látom, aranyosak a kollégáim, az idősek is édesek, s rettentő hálásak. Maga a munkahely is elfogadható, viszont az nem tetszik benne, hogy sajnos sok gondozott az alap krónikus betegségén kívül sajnos benyelte a Sars-CoV-2-t. Nekem emiatt is, meg más okból kifolyólag is, nehézséget okoz a meló. Mivel kevés a gondozónő, így sajnos már a 3. naptól kezdve egymagamra vagyok utalva, mely kihívással abszolút nehezen birkózom meg. Annyira nehéz volt a két egyedül, egy szinten töltött nap első néhány órája, hogy második ilyen alkalommal már elsírtam magam az idegtől. Viszont akkor eszembe jutott az egyik kolléga tanácsa, és jobb lett a lelkemnek tőle.

Alapjában véve jól érzem magam melóban, de a szkafander 12 órás viselése nagyon nem gyere be szitu; vagy 40 liter víz leszakad rólam, ha olyan a feladat, ami nagyobb erőfeszítést igényel. Szerencsére azonban, ha szabad időm engedi, tudok látogatást tenni az időskorúaknál, megnézni, van-e valami gondjuk, esetleg beszélni velük pár szót. Ez a dolog teljesen feltölt energiával, jobbá teszi a monoton rohangálós időszakot. Egyelőre a 12 órát meg kell szoknom, mivel nagyon oda kell figyelni minden dologra. A legnehezebb része a munkának eddig a haláleset volt, amiből már rögtön kaptunk ízelítőt egy nap különbséggel a velem egy épületszárnyban dolgozó barátnőmmel. A haláleset azonban önmagában nem akkora teher, inkább a halotti leltár lepapírozása a legnagyobb szellemi megterhelés, főleg akkor, ha pl. egy ellátottnak a fél élete az idősek otthonába kerül (ruhatár, ékszerek, szentképek példának okáért). Végül is esetemben a leltár-feladat úgy valósult meg, hogy kollegina előbányászott egy régebbi listát, melyet aztán feldolgozott, majd aláíratott velem. Azon a napon még nagyobb nehézséget jelentett az, hogy öt CoV-pozitív ember került a legfelső szintünkre, ami csőstül borította a napra betervezett alapfeladatok nagy részét, de még így is szerencsések voltunk abban a tekintetben, hogy időben végeztünk a nappalos teendőkkel.

Remélem, sikerül megszoknom a rám nehezedő terhekkel együtt a munkatempót, az egymagamra utaltságot. Szeretnék minél jobban teljesíteni, de ez egyelőre a tapasztalt kolléga oktató munkája nélkül nehezen megy. Igaz, vannak olyan feladatrészek, melyek könnyebben mennek, de azért a nehezebb feladatnál jobb lenne egy segítő jobb kéz. Valóban szeretnék megfelelő munkát “kiadni” a kezeim közül, és megállni helyemet… Igazság szerint nagyon szeretnék átmenni a demens-részre, mert úgy érzem, az a részleg a nekem való. Jobban érzeném magam, ha csak kizárólag demenciában szenvedő emberekkel foglalkozhatnék, azok közül is a járkálósabbik fajtával, aki esetleg még kommunikálni is tud. Ezzel alapot szeretnék szolgáltatni a mentálhigiéné gyakorlására – nem, mintha nem gyakorolnám mostani helyemen is – mivel fejembe vettem, hogy ezt szeretném a jövőben csinálni. Ezt a célomat, reménykedem benne, hogy szintén el tudom érni, de addig még sok víz le kell folyjon a Dunán…

Hozzászólások: 0

2020. október. 15.
Nyx Angel


Sziasztok!

Alig két nap telt el a sikeresen teljesített szakvizsga óta, máris úgy néz ki, lesz lehetőségem a szakmai berkeken belül bontogatni szárnyaimat. Az egész úgy kezdődött, hogy egyik volt csoporttársam felhívta barátnőmet, hogy a lakhelyén lévő Idősek Otthonában lenne munkalehetőség. Barátnőm beszélt is az intézménnyel, majd sejtelmes tekintettel orientált engem is a megbeszélés felé. A hölgy, akivel az Otthon részéről lebeszéltük a részleteket, nagyon korrekt, segítőkész volt, és ma már mehettünk is átvenni a munkavégzéshez szükséges dokumentumokat. Holnap üzemorvoshoz megyünk, majd hétfőn nekem még el kell mennem a Munkaügyi Hivatalba, mert kelleni fog a munkakönyv, amit ők ki tudnak állítani. Aztán még lesz egy-két apróság, amit szükséges lesz megoldanom ahhoz, hogy gördülékenyen folyhasson a munkába állási folyamat.

Igazság szerint várom, hogy milyen lesz élesben hasznosítanom az egy év alatt megszerzett tudásomat gyakorlati szempontból, és milyen légkörbe kerülök az új helyen. Remélem, az idősek itt is befogadók és szeretetteljesek lesznek, akik nyitottak az új gondozónők segítő munkáját a maguk módján támogatni. Valójában nem gondoltam volna, hogy lesz is lehetőségem elhelyezkedni szociális gondozó és ápolóként, de örömmel tölt el a tudata, mégis…

Hozzászólások: 0