Sziasztok!

Lassan egy hete van már munkám, aminek mondhatni örülök is meg nem is. Az öröm onnan fakad, hogy egyelőre úgy látom, aranyosak a kollégáim, az idősek is édesek, s rettentő hálásak. Maga a munkahely is elfogadható, viszont az nem tetszik benne, hogy sajnos sok gondozott az alap krónikus betegségén kívül sajnos benyelte a Sars-CoV-2-t. Nekem emiatt is, meg más okból kifolyólag is, nehézséget okoz a meló. Mivel kevés a gondozónő, így sajnos már a 3. naptól kezdve egymagamra vagyok utalva, mely kihívással abszolút nehezen birkózom meg. Annyira nehéz volt a két egyedül, egy szinten töltött nap első néhány órája, hogy második ilyen alkalommal már elsírtam magam az idegtől. Viszont akkor eszembe jutott az egyik kolléga tanácsa, és jobb lett a lelkemnek tőle.

Alapjában véve jól érzem magam melóban, de a szkafander 12 órás viselése nagyon nem gyere be szitu; vagy 40 liter víz leszakad rólam, ha olyan a feladat, ami nagyobb erőfeszítést igényel. Szerencsére azonban, ha szabad időm engedi, tudok látogatást tenni az időskorúaknál, megnézni, van-e valami gondjuk, esetleg beszélni velük pár szót. Ez a dolog teljesen feltölt energiával, jobbá teszi a monoton rohangálós időszakot. Egyelőre a 12 órát meg kell szoknom, mivel nagyon oda kell figyelni minden dologra. A legnehezebb része a munkának eddig a haláleset volt, amiből már rögtön kaptunk ízelítőt egy nap különbséggel a velem egy épületszárnyban dolgozó barátnőmmel. A haláleset azonban önmagában nem akkora teher, inkább a halotti leltár lepapírozása a legnagyobb szellemi megterhelés, főleg akkor, ha pl. egy ellátottnak a fél élete az idősek otthonába kerül (ruhatár, ékszerek, szentképek példának okáért). Végül is esetemben a leltár-feladat úgy valósult meg, hogy kollegina előbányászott egy régebbi listát, melyet aztán feldolgozott, majd aláíratott velem. Azon a napon még nagyobb nehézséget jelentett az, hogy öt CoV-pozitív ember került a legfelső szintünkre, ami csőstül borította a napra betervezett alapfeladatok nagy részét, de még így is szerencsések voltunk abban a tekintetben, hogy időben végeztünk a nappalos teendőkkel.

Remélem, sikerül megszoknom a rám nehezedő terhekkel együtt a munkatempót, az egymagamra utaltságot. Szeretnék minél jobban teljesíteni, de ez egyelőre a tapasztalt kolléga oktató munkája nélkül nehezen megy. Igaz, vannak olyan feladatrészek, melyek könnyebben mennek, de azért a nehezebb feladatnál jobb lenne egy segítő jobb kéz. Valóban szeretnék megfelelő munkát “kiadni” a kezeim közül, és megállni helyemet… Igazság szerint nagyon szeretnék átmenni a demens-részre, mert úgy érzem, az a részleg a nekem való. Jobban érzeném magam, ha csak kizárólag demenciában szenvedő emberekkel foglalkozhatnék, azok közül is a járkálósabbik fajtával, aki esetleg még kommunikálni is tud. Ezzel alapot szeretnék szolgáltatni a mentálhigiéné gyakorlására – nem, mintha nem gyakorolnám mostani helyemen is – mivel fejembe vettem, hogy ezt szeretném a jövőben csinálni. Ezt a célomat, reménykedem benne, hogy szintén el tudom érni, de addig még sok víz le kell folyjon a Dunán…

Hozzászólások: 0
2020. 10. 24.



Sziasztok!

Alig két nap telt el a sikeresen teljesített szakvizsga óta, máris úgy néz ki, lesz lehetőségem a szakmai berkeken belül bontogatni szárnyaimat. Az egész úgy kezdődött, hogy egyik volt csoporttársam felhívta barátnőmet, hogy a lakhelyén lévő Idősek Otthonában lenne munkalehetőség. Barátnőm beszélt is az intézménnyel, majd sejtelmes tekintettel orientált engem is a megbeszélés felé. A hölgy, akivel az Otthon részéről lebeszéltük a részleteket, nagyon korrekt, segítőkész volt, és ma már mehettünk is átvenni a munkavégzéshez szükséges dokumentumokat. Holnap üzemorvoshoz megyünk, majd hétfőn nekem még el kell mennem a Munkaügyi Hivatalba, mert kelleni fog a munkakönyv, amit ők ki tudnak állítani. Aztán még lesz egy-két apróság, amit szükséges lesz megoldanom ahhoz, hogy gördülékenyen folyhasson a munkába állási folyamat.

Igazság szerint várom, hogy milyen lesz élesben hasznosítanom az egy év alatt megszerzett tudásomat gyakorlati szempontból, és milyen légkörbe kerülök az új helyen. Remélem, az idősek itt is befogadók és szeretetteljesek lesznek, akik nyitottak az új gondozónők segítő munkáját a maguk módján támogatni. Valójában nem gondoltam volna, hogy lesz is lehetőségem elhelyezkedni szociális gondozó és ápolóként, de örömmel tölt el a tudata, mégis…

Hozzászólások: 0
2020. 10. 15.



Sziasztok!

Igaz, tegnap kellett volna frissen jelentkeznem a második felvonással, hogy a bizonyítványt megkaptam a vizsga után, de igazság szerint még most is alig hiszem el, hogy az egyik legjobban sikerült vizsgatevékenység az enyém lett a 16-ból.  Az írásbelim 4-es lett, de úgy vélem, megért volna egy ötöst is, hiszen azért mindent tudtam benne, de mindegy. A megmérettetés másik felén szinte szabályosan dobáltam a kereszteket, hogy mindkét esetben (gyakorlati és szóbeli rész) azokat a tételeket húzzam ki, melyeket a legjobban tudok (persze volt több esélyesem is mindkét részről, de no). A kereszt-dobálgatásomnak meg is lett az eredménye: gyakorlatból elsősegélyt, elméletből pedig a demenciát húztam. Már az első sikerélményemnél úgy mentem ki a gyakorlati helyszínre, hogy repkedtem az örömtől, madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. (Valójában a modulzárónál is ezért imádkoztam, hogy ilyen tételt húzzak, de akkor fertőtlenítettem a tételem szerint ezerrel!) Szóbelin a tételhúzásnál három tétel is kikívánkozott (jobban mondva feladattal felfelé esett le az asztalra kettő), de a jobb kezemben az előzőleg említett demencia maradt meg, így tudtam azonnal, hogy ezzel eldőlt a szóbelim sorsa, azaz a második olyan tétel is kezeim között landolt, amit szerettem volna kihúzni. Amikor a sor rám került, a feleletet nem hagyták végigmondani, mivel a demenciát kívül-belül tudtam, így megállítottak, megköszönték a részvételt, és már mehettem is ki a többiek közé.

 

 

 

 

Eleinte, visszatekintve a gyakorlatra, azt hittem, az is 4-es lett, mivel volt pár dolog, amivel az elnök kiegészítette a feleletet, de végül meglepetésként ért, hogy a négy jeles minősítésű szakbizonyítvány között az enyém is helyet kapott, dicsérettel, mivel az értékelés szerint kimagasló teljesítményt nyújtottam vizsgán.

Jelenleg azonban a célom az, hogy eddig megszerzett tudásomat latba téve mihamarabb munkát találjak, hogy helyt állhassak munkaerőpiaci téren is. Remélem, volt értelme tanulással tölteni napokat, órákat, és sikerül megtalálnom helyemet a szakmán belül.

Hozzászólások: 0
2020. 10. 14.



Sziasztok!

Mivel pár napja nem igazán hallottatok felőlem, ezért főleg kötelességemnek tartom, hogy pár dolgot közöljek veletek a blog jövőjét illetően. Természetesen nem tervezem azt, hogy végleg bezárom kapuit, viszont most a közelgő vizsgáim miatt nem jut elég időm vezetésére. Ötleteim vannak, miről írjak, hiszen akad még bőven kórtani és járványtani tanulmány a tarsolyomban, melyeket szeretnék megfelelően érthető verzióban elétek tárni, azonban ezeket későbbi alkalmakra halasztom.

A cikkek az oldalon ritkábbak lesznek, amely szintén a kialakult helyzetnek köszönhető, viszont, ha a vizsgák befejeződnek, akkor, ha sikerül elhelyezkednem dolgozni, ez is ide lesz sorolható témakör. Elnézéseteket kérem tényleg a kialakult szituációk miatt, és éppen ezért a cseréimet arra kérem, hogy tartsanak meg linkjeik sorában, viszont, ha úgy rendelkeznek, nyugodtan levehetnek az esetlegesen előforduló nagyobb kihagyások okán. Remélem, hogy a régebbi olvasnivalók és tartalmak végett lesznek, akik visszatérő olvasói maradnak a blognak, s ha sikerül visszatérnem a tervezett rendszeresebb cikkeimmel, az új témákat is érdeklődve fogjátok majd böngészni, olvasgatni.

Egyelőre elköszönök tőletek, kellemes és szép napokat kívánok minden bloggertársamnak és olvasómnak egyaránt!

Hozzászólások: 0
2020. 09. 25.



Sziasztok!

Ez így van, ahogy a szalagcím is mutatja, habár nemcsak a gyakorlat az egyetlen, ami igazán szociális gondozóvá tehet egy embert. Ugyanúgy fontos az elméleti tudás is, ahogy a gyakorlati, hiszen a kettő egymás nélkül nem létezhet. Azonban saját magamat teljesen ledegradálom annak ellenére is, hogy dolgozatokkor odarakom magam, és tényleg rengeteget tanulok, viszont hibáim akkor is vannak, s jól lehet, lesznek is,  de azért vannak a hibák, hogy a megfelelő módon korrigálhassuk őket, s odafigyeljünk, még egy alkalommal ne követhessük el valamennyit.

Visszatérve a címben foglaltakra, s az elkezdett teorizálásomra, a jó gondozó empatikus kell legyen, és elhivatott is szakmája iránt. Azonban ez a dolog bennem a szociális szféra iránt nem tud meglenni, de a kórházi ápolás irányában igen. És emiatt szerintem a gyakorlattal meg fog gyűlni a bajom, viszont ennek ellenére is igyekszem mindent megfelelően tenni. A sok tanulásomnak is ez a legfőbb mozgatórúgója, hogy ez a cél él bennem. Enélkül a célkitűzés nélkül úgy érzem, nem tudnám teljesíteni a tantervet. Nem vágyom másra, csak arra, hogy a szakmám elvégzése után gyakorló ápolóvá, majd ezt követően diplomás ápolóvá érhessek. Szeretnék egészségügyi oktatóim nyomdokaiba lépni, s egyúttal büszke lenni mindarra, amit elértem.

Habár valójában önmagamat vádolom bizonyos tekintetben, hogy régen nem tanultam eleget… eleget ahhoz, hogy az akkor elitnek számító Egészségügyi Szakközépiskolába bekerüljek azon a településen, ahol lakom, s elvégezzem aztán az ápolóképzést. Jelenleg azonban úgy érzem, a sorsom kezd beigazolódni: úgy tűnik, nekem az a fő sorsom, hogy ápolóként segítsem az embereket. Ha valóban ez az út az, amit járnom kell, hát mindent megteszek  azért, hogy ezt a vágyamat megvalósítsam…

Hozzászólások: 0
2020. 02. 27.