Mindenszentek

Narancsszínbe öltözött már a sírkertek hada,
Csendben vonul a nép, nyomukban harangszó zaja.
Kis mécsesek ezrei világolnak sorban,
Olvad a viasz, s szól egy bús dallam.

 

Kopár fa ágán a messzi erdőben egy bagoly kesereg.
Üle az ágon, s csendben didereg.
Kesereg, kesereg, szomorkodik egyre,
Hallá a bús harangszót, s felnéze az égre.

 

Felnéze, a holdat látva
kesereg, mert nincsen párja.
Narancsszínű temetőkert egyre fényesebb vala,
Templomaljba sereglik már az emberek bús hada.

 

Sereglik s imádkoza csendben, hogy senki meg ne hallja.
Itt van már a nyomunkban áll Mindenszentek lába.
Emlékezzünk azokra, kik minket szerettek,
Kik nincsenek már köztünk, de bennünk élhetnek!

 

Imádkozzunk értük, hogy a földi lét után
legyen számukra boldogabb ott fenn a Mennyország.
S narancssárga fényárban úszik már a sírkert,
Itt van már, lassan lépked felénk a sötét Mind’szent.

 

Narancsszínbe öltözött már a sírkertek hada,
Elhallgat egyszer csak a harangszó zaja.
Elhallgat, eltompul, messzire elszálla,
Tovalépked csendesen a Mind’szent lába.

 

Tovalépked csendesen, mint hűs szél susogása,
S meghallatszik a bagolynak szomorú huhogása.
Meghallatszik, hisz egyre csak ezt zokogja:
Hatalmas az én szívemnek feketedő gyásza.

 

Hatalmas, s mérhetetlen, hisz elhagyta a párja,
Elszállt messzi, messzi Mennyországba.
Kesereg, zokog s tovaszálla,
Oly csendesen eztán, mint lépkedett
egykor a Mind’szentnek lába.