Ősz

Ködbe burkolózik apránként a táj,
Elhullatja levelét a recsegő faág.
Napnak fénye előtör a ködből, mint félénk gyermek,
Dideregve pislákol már a kéklő felleg.

 

Hatalmas felhőpamacsok úsznak által rajta,
S, mintha megérezné a szél, lök vagy kettőt pluszba’.
Süvítve tépi a levelet valamennyi gallyról,
A fa fázó pillantással szabadul meg fénylő ruhájától.

 

Vörös, sárga, zöld és rozsdabarna
Lészen a természet,
Az út porából a szél felkapá’ a színpompás leveleket.
Elsöpré’, tova vivé’, oda, hol a domb magaslik,
A zöldes fű közt lágy fuvallattal lassan megtelepszik.

 

Köd oszladozik apránként a tájról,
A nap fénye már itten nem pislákol.
Eljő az éj, belepi a tájat,
Nem rezgeti többé a szomorú faágat.

 

Nem rezgeti, nem tépi a levélzetet,
Az út porába igyekvő színes szőnyegeket.
Csendes szellő oson át a tájon,
Átfut a ködellő őszi világon.

 

Mert ködbe burkolózik ismét a táj,
Elhullatja levelét a recsegő faág.
Színes levélhad hull a fák alá,
Lágy takaróként belepve az út
ködellő ösvényét s porát.